A kiadatás menete

Előzetesben megjegyezném, hogy gyakran fogom a kiadót úgyszólván személyként emlegetni. „A kiadó ezt csinálja” „a kiadó azt csinálja”, és a többi… Mielőtt valaki ezen keresztül szeretne beszólni, tájékoztatok mindenkit, hogy ezt az egyszerűség miatt írom így, mert nagyon sokszor – írói szemszögből – nem számít, hogy a szerkesztők, az elő-olvasók, vagy az igazgatóság végez-e egy adott munkafolyamatot, és így egyben, egy személyként kezelve az egész kiadót sokkal gördülékenyebben adhatom át az ismereteimet.

Köszönöm a megértést. :)

Fontos tudni, hogy ha könyvkiadatásra vállalkozunk, akkor a kiadóhoz „befutva” mi történik a mi verejtékáldozat által megszült, dédelgetett gyermekünkkel, vagyis a regényünkkel.

A „befutni” szót azért tettem idézőjelek közé, mert a regény, nem igazán befut oda, hanem inkább… bevánszorog. Nagyon-nagyon lassan.

Jelen esetben csakis a hivatalos kiadásról fogok beszélni, a magánkiadatásról majd később.

Tegyük fel, hogy modern írók vagyunk, és e-mailben küldjük el a kéziratunkat, vagyis a dokumentumot. Ez előtt egyébként nem árt tájékozódni a kiadó honlapján – ha van neki, és ha tartalmaz ilyen jellegű információkat –, hogy milyen formátumban (word dokumentum, pdf, stb.), milyen méretű oldalon, milyen betűtípussal, stb. szeretik megkapni a kéziratokat. Lehet, hogy a te számítógépeden nem tizenkettes Times New Roman betűtípussal van szedve a szöveg, de ha ők ezt szeretik, akkor az elküldés idejére (vagy egy új dokumentumban) állítsd át a lehető legolyanabbra, amilyet ők preferálnak.

Hidd el, megéri ez a kis fáradtság.

Ha viszont nincsenek nekik ilyesfajta kritériumai, akkor állíts be egy alap betűtípust, tizenegyes, vagy tizenkettes betűmérettel, normális margó- és oldalmérettel. A fura innen-onnan letöltött díszbetűket, reklámbetűket, címbetűket mindenképp hanyagold. A Comic Sans-ről ne is beszéljünk… ha valamelyik hozzáértőbb dolgozó meglátja hogy Comic Sans-szel szedted a szövegedet, úgy felmegy a vérnyomása, hogy páros lábbal rúgja a kukába a kéziratot.

De most komolyan. A Comic Sans a betűtípus-családok purgatóriuma. Grafikus és kiadványtervező végzettségem van, tudom, hogy ettől minden vizuális beállítottságú embernek felforr az agyvize. A Comic Sans képregénybetű! Úgy érzed, képregényt írtál? Nem? Akkor ne használd. Akkor sem, ha könnyen olvasható. Sokszor már a képregény-szerkesztőknek is több eszük van annál, hogy ezt használják.

 

Visszatérve a témához:

Esetleg, ha valami könnyen olvasható (és nem Comic Sans) betűtípust találtál a fejléceidnek, vagy ha van mondjuk egy levél, amit másféle betűvel szedtél, akkor azt megteheted, hogy csatolod a dokumentum mellé, amikor elküldöd. Koránt sem biztos, hogy a kiadó ezzel élni fog, de Te megtetted, amit lehetett.

Az is gyakorta előfordul, hogy a kiadó az első lendülettel levesz minden formázást a szövegről, és „csupaszon” olvassa át mindenféle extrém formázás, első sor behúzása, betűméret, középre igazítás, és egyebek nélkül. Nekik majd csak akkor fog számítani a külcsín, amikor már rábólintottak a műre – és a legtöbb esetben a betűtípusról nem kérdezik meg az írót, hogy neki melyik tetszik, azt használják, ami a kiadónak tetszik.

Mit kell még csatolnunk a kézirat mellé?

Nagyon ajánlatos, és a legtöbb helyen kérik is a szinopszist. Hogy ez micsoda, arról – mint láthatjátok – egy másik cikkben fogok foglalkozni.

De addig is röviden a szinopszisról: ez egyfajta nagyon rövid összefoglaló a kiadónak, amit csak a kiadó és Te látsz, viszont rettentő fontos részét képezik a kiadatás sikerének. A kiadó általában ezt előbb nézi meg, mint magát a regényt, és ez alapján dönti el, hogy érdekli-e őt egyáltalán az a regény, hogy megéri-e foglalkozni vele. Ha nem jó a szinopszis, akkor az első lendülettel dobja félre az egészet.

Bővebben majd a másik cikkben mesélek róla. :)

Elküldtük a történetünk a kiadónak, mi következik most?

Nagyon egyszerű: várunk. Közben éljük tovább az életünket, esetleg elkezdünk dolgozni egy új regényen, vagy egyszerre bepróbálkozunk több kiadónál. Habár Magyarországon nincs olyan őrületes választék kiadók terén (sem), de megéri megpróbálni.

Ami nagyon fontos: ne higgyük azt, hogy a kiadó majd térden csúszva fog mászni a kéziratunk után, és abba a tévhitbe se ringassuk magunkat, hogy az első próbálkozás után rögtön befutunk.

Úgy vettem észre az ábrándosabb írókon (és visszagondolva régen én is ezt hittem), hogy az egész könyvkiadatás témát valami nagyon romantikus dologként fogják fel, amitől majd rögtön sikeresek és gazdagok lesznek – sőt, az írással megkeresett pénzüket már ki is találták, hogy mire fogják költeni.

Ébredjünk fel, és lássuk be: profi íróvá válni semmivel sem egyszerűbb feladat, mint profi színésszé, sportolóvá, énekessé, táncossá, vagy festővé, válni. Ugyanannyi tanulás, izzadtság és bosszúság van ez a szakma mögött is.

Van, aki soha nem fut be, és nem feltétlenül azért, mert béna. Ha csak egy helyen próbálkozik, és ott éppen olyan emberek dolgoznak, akik nem vevők az egyébként jó történetre, mert ők speciel más stílust kedvelnek, akkor a szűk látókörű, de egyébként tehetséges írónkból bizony soha nem lesz publikált író. Ti ne essetek ebbe a hibába, próbálkozzatok több helyen.

Persze ezt is lehet előrelátóan csinálni.

Tegyük fel, hogy nekem van egy posztapokaliptikus fantasy regényem – ami igaz is. Ha valaki kicsit is tisztában van a kiadók profiljával, akkor tudja, hogy ezt a regényt nem az Édesvíz Kiadónak fogom elküldeni, ami spirituális kiadványokkal foglalkozik. Érdemesebb a Könyvmolynál, az Ulpiusnál, a Novumnál, és egyéb szórakoztató irodalommal foglalkozó kiadókkal próbálkoznom, tehát az Édesvízhez el se küldöm, mert nyilvánvaló, hogy nem fogják soha az életben kiadni az én irományom.

Tehát az újabb fontos pont, amit nem árt figyelembe venni, az a profil. Minden kiadónak megvan a saját profilja, ami olyan, mintha a személyisége lenne.

Ha az előző példákat vesszük – és tegyük fel, nem csak egy kiadó regényeit olvastuk eddigi életünk során –, akkor tudjuk mi a különbség a Könyvmolyképző, és például a Móra Kiadó között. Mikor is találkoztunk utoljára Móra Kiadós könyvvel? Valamikor általános iskolában, én legalábbis akkoriban fogtam ilyet utoljára a kezembe. Gimnazistaként viszont folyton Könyvmolyos kötetekkel rohangáltam. Most már abban a korban vagyok, hogy például az Ulpius-ház, vagy az Európa Kiadó könyveiért jobban kéne érdeklődnöm, mint a régi fantasy-barát Könyvmolyosakért, de számomra például az Ulpius könyvei túl nyersek. Oké, biztosan nem mind, de az a pár, amikkel eddig dolgom volt, nekem mindig feszegette a jóérzésem határait.

Nem rajongok a Könyvmolyért sem, mert onnan is kijöttek már nagyon ártalmas és butító tinirománcok – meglepő módon nem csak a Twilight-ra gondolok –, de szerintem vannak jó kiadásaik is, csak ki kell fogni. Némelyik jónak ígérkezik, aztán elásnám, némelyik pedig olyan „na, olvassuk el, majdcsak lesz valami”, és végül beleszeretek.

A Könyvmollyal szerintem ez a baj, túlságosan zsákbamacska, és szerintem kicsit túlzásba viszi a reklámot. Pontosabban az a bajom vele, hogy amikor tudja, hogy egy könyv gyengébb, azt is ugyanolyan lendülettel reklámozza, mint a tényleg jó könyveit. Nekem ez a kiadó személyiségét tekintve kicsit magamutogató. Mondjuk a Shakespeare-es húzását nem tudtam elfogadni… amikor a Rómeó és Júliát kiadták „Twilighter”-címkével. Nem szeretem Shakespeare-t, pontosabban a drámákért nem rajongok, de azért álljon már meg a menet, mégis melyik alternatív dimenzióban az alárendelje William Shakespeare Stepenie Meyernek? Ja, hogy ebben? Nem, bocsi, ezt nem fogadom el.

Témához visszatérve:

Minden kiadónak saját személyisége van, ugyanúgy, ahogy a körülötted élő embereknek is. Ha van egy írásod, mondjuk egy novellád, akkor azt csak az olyan ismerőseidnek mutatod meg, akikről tudod, hogy talán érdekelni fogja őket, és talán tetszeni fog nekik. Biztosra ezt sem tudhatod, de a nagymamádnak akkor sem mutatod meg a némileg erotikus tartalommal rendelkező írásodat, igaz? Tudod, hogy nem neki való, és nem tetszene neki, hát inkább megkíméled tőle.

Ugyanez a helyzet a kiadókkal. Kicsit ismerd meg őket, nézz utána, melyiknek milyen a profilja, milyen típusú és témájú könyveket ad ki, körülbelül milyen célközönséggel dolgozik, ha a könyvesboltban belelapozol a kiadványaikba, az sem árthat – és ha már ismered őket egy kicsit, akkor döntsd el, hogy melyek azok, amelyek esetlegesen foglalkoznának is a műveddel. Tehát az Édesvíz Kiadónak és a Móra Kiadónak nem küldöm el a posztapokaliptikus fantasy regényemet, de a tankönyvekkel foglalkozó kiadók idejét is feleslegesen pazarolom. Ellenben például a Könyvmoly megérne egy próbát, igaz? Vagy mondjuk az Animus, ami a Harry Potter sorozatot is kiadta. Vagy kereshetünk kisebb, kevésbé neves kiadókat is, hátha éppen az jön be, sosem lehet tudni. :)

Nos, a hosszú kilengésem után visszakanyarodok a várakozáshoz.

Mi történik a regénnyel, amíg Te a kiadó válaszára vársz.?

Olvasólistára kerül.

Mi az az olvasólista?

Nos, ha ép ésszel belegondolunk, logikus, hogy nem csak én egyedül próbálok regényt kiadni ebben az országban. Sőt, meglepődnétek, hogy milyen sokan dédelgetnek ilyen álmokat! Elképesztően sokan foglalkoznak, vagy foglalkoztak az írással, és bár jelentős részük nem jut/jutott el addig, hogy meg is próbálkozzon egy kiadónál, de még így is naponta több regény érkezik a kiadókhoz. Mivel az értékelendő történetek hosszú sorban állnak, ezért létrehoztak egy várólistát, amit más néven olvasólistának is nevezünk.

Ezen az olvasólistán nagyon sokáig is elidőzhet egy iromány. Tehát nem meglepő, ha már régen lemondtunk arról, hogy valaha  választ kapjunk a levelünkre, majd másfél-két év után egy e-mail landol a mailfiókban.

Nem akarom senkinek a lelkesedését letörni, de ez a levél sajnos sokszor nem pozitív tartalmú. Általában finoman közlik, hogy nem tartanak igényt az írásodra, és ennyi.

Ez nagyon sok írót letört már, de nem kell emiatt elkeseredni. Olvastam már olyanról, hogy egy író (aki azóta már debütált) csak kérdezett valamit a levelében, és később az ő regényének a kiadatási jogairól is tisztelettel lemondtak, pedig az író be se küldött hozzájuk semmit. Tehát el se olvasták, mit akart, automatikusan küldték minden ismeretlen (többnyire elsőkönyves) írónak az üzenetet.

De ne legyünk ilyen negatívak, eddig csak arról beszéltem, hogy miért és hogyan nem lesz publikálva a könyvünk, pedig a cikk pont az ellenkezőjéről szól.

Tegyük fel, hogy az egyik kiadó érdeklődést mutat. Ilyenkor több dolog történhet.

Ha nem küldted el végig a regényt, akkor megkérnek, hogy ezt tedd meg. Sajnos ez még korántsem garancia, mert ha a végét nem találják megfelelőnek, akkor jobb esetben átíratják Veled, rosszabb esetben köszönik az együttműködést, és viszontlátás.

A történet ebben a szakaszban az elő-olvasókon megy keresztül. Ők általában többen vannak, ezért nem elég, ha egyetlen embernek tetszik, amit írtál, hanem annak a három-négynek is tetszenie kell, hogy a munkád eljusson egy szerkesztőhöz.

Ha már a szerkesztőnél tartasz, akkor a célegyenesben érezheted magad, de inkább ne tedd. A szerkesztő ugyanis rá fog világítani a műved összes hibájára – és nem a helyesírási hibákra elsősorban, hanem a szerkezeti hibákra. Úgyhogy ha itt tartasz, mindenképp készítsd fel magad a csípős kritikára, különben nagyon magadba zuhanhatsz a hallottaktól.

Ha valami logikátlan, vagy nincs eléggé megmagyarázva, félreérthető, indokolatlanul hülyén viselkedik a karakter, vagy bármi egyéb, akkor ő azt jelzi feléd, és azt neked javítanod kell. Igen, kell, nem kérdeznek meg róla, hogy van-e hozzá kedved, vagy nincs – inkább örülj, ha nem adnak rá még határidőt is, mivel a kiadóban azt feltételezik rólad, hogy Te tényleg ki akarsz adni egy regényt, és nem csak a sült galambot várod.

Lehet vitatkozni a szerkesztővel, sőt, a fontos dolgokat megéri nagyon átbeszélni, mert lehet, hogy olyan kompromisszumra juttok, ami mindkettőtöknek megfelel. Ez persze nem azt jelenti, hogy „Oké, Szerkesztő Úr, azt kijavítom, de akkor ez így marad”, hanem valószínűleg mindenen csiszolnod kell egy kicsit – a különbség csak az, hogy így mindkettőtöknek jobban meg fog felelni a végeredmény. De egyébként megéri rá hallgatni, ő a szakember, bízzunk benne, hogy tudja mit csinál – és ne felejtsük el, hogy ő is a nevét adja a kész kiadványhoz, tehát innentől kezdve az ő munkája is a te regényed. Ezt el kell fogadnod, hogy az ő keze is benne lesz a dologban – és szerencséd van akkor, ha csak könyékig.

Mindenekelőtt viszont tudni kell, hogy a szerkesztő jót akar nekünk. De a szerkesztő nem olyan, mint az internetes olvasóközönséged, akik többnyire mindent lelkesedéssel fogadnak – a szerkesztőnek munkakötelessége az őszinte véleménynyilvánítás és a segítségnyújtás. Nem ritka, hogy a szerző és a szerkesztő együtt dolgozzák át valamelyik jelenetet vagy fejezetet. Jobban jársz, ha jó kapcsolatot ápolsz a szerkesztőddel, mert tetszik, nem tetszik, rajta ugyanúgy múlik, hogy sikeres lesz-e a könyved, mint rajtad.

Ezt a lépését a kiadatásnak egyébként megelőlegezheted magadnak, ugyanis nem csak a kiadókon belül dolgoznak szerkesztők. Vannak, akik csak mellékállásban, de a magánkiadóknál például kérhetsz csakis és kizárólagosan szerkesztői segítséget.

Ez persze nincs ingyen, sőt, a szerkesztők általában elég borsos órabéren dolgoznak, amit a kiadó által kijelölt szerkesztőnek nem kell kifizetned, viszont itt te magad választhatod ki az egész országból, hogy melyik szerkesztővel szeretnél dolgozni. Olyan íróknak, akik könnyen alkalmazkodnak másokhoz ez felesleges, de ha Te tudod magadról, hogy nehéz eset vagy, és makacsul ragaszkodsz az írásodhoz – a kellő összegért – ezt megteheted. Nem mondom, hogy hosszútávon megéri makacskodni, de a lehetőség adott. Csinos összegért a jó szerkesztő is hajlandó engedni az elvárásaiból, habár az igazán jó szerkesztő inkább finoman meggyőz arról, hogy a módosítások Neked is hasznosak lesznek, és hogy az a kis plusz munka előreláthatólag milyen előnyökkel fog járni a regényre és a karrieredre nézve. Erről ismered meg, hogy a szerkesztőd mennyire elkötelezett a szakmája iránt.

A szerkesztő munkájáról még bővebben: LINK >>

Továbblépve eljutunk a lektorhoz.

A lektor (lektorok) általában nem dolgoznak együtt a szerzővel. Ők szépen kijavítgatják a benne maradt hibákat, de oda kell rájuk figyelni, mert pont a kommunikáció hiánya miatt előfordulhat, hogy valamit nem jól javítanak. Erre is olvastam egy példát:

A regényben valamilyen konkrét fegyverről volt szó, és az írója sok-sok időt töltött azzal, hogy azt a bizonyos fegyvert minél pontosabban jelenítse meg, és ehhez igazította az egyik jelenetet is. Mivel nem értek a fegyverekhez, ezt nevezzük most XY2-nek.

Történt azonban, hogy a női lektor, aki javította a regényt szintén nem értett a fegyverekhez – a férje viszont igen, vagy legalábbis azt hitte, hogy igen. Meggyőzte a feleségét, hogy ne az XY2-t írja a történetbe, hanem az XY3-at, mert az újabb. Az átjavítás meg is történt.

Igen ám, újabb, de másképpen is működik, tehát emiatt a jelenet értelmetlen lett, ami már nagy baj.

A szerzőnek később nem tudom, hogy sikerült-e kiadatás előtt visszajavíttatnia az átírt részeket, erre sajnos már nem emlékszem – de ha hibásan adták ki, akkor részvétem az írónak.

Szóval a lektorokkal érdemes egy kicsit vigyázni, főleg, ha nem a valami megszokott témában alkotunk. Ide tartozhat például az is, ha nem a megszokott országokban játszódik a történet, és a helyszínek vagy a szereplők neveit nem úgy kell ragozni, ahogy azt a magyar vagy angol nevek esetén tennénk.

Ne várjuk el a lektoroktól, hogy tudjanak oroszul, japánul, finnül és vietnámiul, meg mindenféle nyelven, mert úgyse fognak. Előre jelezzük nekik, ha a történetünk a megszokottól eltérő helyszínen játszódik, és kérjük meg, hogy ha a ragozásokban nem biztos, akkor szóljon nekünk. Nagyon ügyeljünk arra – és igen, ez a mi feladatunk –, hogy ne kerüljön hibás rag a regénybe, és ne hagyjuk ezt a lektorra, mert ráfázhatunk.

Továbbá sokat segíthet, ha a lektori munka után mi magunk is újra átolvassuk az egészet (lehet, hogy ezt is külön kérni kell majd a kiadótól), és akkor mi is biztosak lehetünk abban, hogy a regény készen áll a kiadatásra.

Az események innentől már gyorsabban mennek, de ez sajnos azzal a hátránnyal jár – ismételten –, hogy a szerzővel nem kommunikál eleget a kiadó. Persze lehet, hogy egy jó kiadóhoz van szerencsénk, akit érdekel, hogy az író milyen borítót szeretne, de lehet, hogy ezt a marketinges csapat már addigra kitalálta, mire az írót egyáltalán megkérdeznék. Az is lehet, hogy csak a kész képeket mutatják már meg neki.

Újabb dolog, amin szintén fel lehet háborodni, de előtte meg kell gondolni, hogy érdemes-e.

Ha időben szólnak a borítótervezésről, akkor elmondhatjuk az ötletünket, és ha már van kész borító korábbról (amit vagy Te magad, vagy valamelyik ismerősöd csinált), azt megmutathatod. Aligha fogják felhasználni, mert az ő grafikusukat is fizetni kell valamiből, de annyit talán elérhetsz vele, hogy az általad preferált motívumokból válogatnak majd a borítóra.

A kiadványszerkesztésnél ugyanez a helyzet, nem nagyon kérdezik meg az írót, hogy mit szeretne. Sajnos a kiadók tisztában vannak azzal, hogy az átlagember (és idesorolják az írókat is) semmit sem tud a betűtípusok felhasználásának helyes módjáról, ezért nem is igazán kíváncsiak a véleményére, mert számítanak rá, hogy valami hülyeséget mond – vagy olyan betűtípust szeretne, ami nagyon nem illik hozzá.

A fejlécek és a cím betűit illetően talán még kikérdezhetik a véleményünket, de az olyan kiadóknál, ahol minden könyvnek ugyanazt a betűtípust adják, esélytelen, hogy foglalkozzanak az egyéni kívánságokkal. A cég arculatát a szerző kívánságai elé helyezik, ezzel nem lehet mit kezdeni.

Újabb romantikus elképzelés, hogy a szerző felügyeli a nyomda munkáját, és ha valami nem tetszik neki beleszól (mint például a Miss Potter című filmben).

Tévedés. Néhány száz éve talán így volt, amikor még jóval kisebb példányszámban dolgoztak, és sokkal több könyv volt illusztrálva. De ma, az elektromos technológia korában ez már teljesen érvényét és értelmét vesztette, mert a mai nyomdagépek sokkal-sokkal kisebb hibaszázalékkal dolgoznak, mint régen, azt a néhány hibát pedig a nyomdai dolgozók (és a gépek) kiszűrik. A szerző sokszor azt sem tudja, melyik városban nyomtatták a könyveit, és már csak akkor szembesül a kész munkával, amikor a kezébe kapja a tiszteletpéldányát.

Ez persze rossz, mert egy nagyon fontos élménytől fosztják meg az írót, de másrészről praktikus, mivel nem kell napokat, heteket a nyomdában tölteni, hanem az író is kényelmesen hátradőlhet a foteljában, amíg tőle akár több száz kilométerre végzik a piszkosmunkát. Főleg az olyan szerzők, akik már a sokadik írásukat adják ki, lehet, hogy ötödszörre már nem azzal a gyermeki lelkesedéssel térnének vissza a nyomdába, mint először, és inkább azt gondolnák, hogy ehelyett akár a következőn is dolgozhatnának.

Nem kell ezt olyan pesszimistán felfogni, hiszen úgyis a végeredmény számít. Azt kívánom itt mindenkinek, hogy ha eljut idáig, akkor az legyen a legnagyobb problémája, hogy nem vehet részt a nyomtatáson. :)

Köszönöm a figyelmeteket, és remélem, senkinek nem vettem el végleg a kedvét, mert nagyon nem ez volt a célom. Az illúziókat akartam lerombolni, igen, de nem az álmaitokat, ezt kérlek, vegyétek figyelembe.

De nem árulok zsákbamacskát, nem ez minden, amit a negatívumokról mondani tudok, de a legnagyobb bosszantó hírt egy másik cikkre tartogatom. Hamarosan jelentkezem azzal is.

Kapcsolódó linkek:

Hazai könyvkiadók és forgalmazók listája >>

Ha érdekel Titeket, milyen választékból válogathattok, itt éri meg körülszaglászni.