Az internetes íróközösség furcsa szokásai, amiket nem tudok hová tenni

Nem is tudom, hol kezdjek bele ebbe a témába…

Talán ott lenne érdemes, hogy ez itt egy szubjektív és nem teljes körű vélemény. Nem hazudom azt magamnak, hogy „én már mindent láttam”, mert ilyenkor úgy is jön egy egocentrikus és önbizalommal teli vállalkozó szellemű író, aki erre rácáfol.

Az itt leírtak az én véleményemet tükrözik – és gondolom még sok más emberét is.

Abban viszont nem vagyok száz százalékig biztos, hogy senkit sem fogok ezzel megsérteni, ugyanis a mai internetes íróközösség megmagyarázhatatlan, de ennek ellenére populáris hülyeségeit fogom górcső alá venni. Ez egyfajta szembesítés, és előre is elnézést kérek az esetleges bunkó hangnemért, de ez a téma néha kikezdi az idegeimet.

Hol is kezdjem a felsorolást…? Azt hiszem, valami egyszerűvel kezdem, az lesz a legjobb mindenkinek. A legéletképesebb hibáktól fogok haladni a legérthetetlenebbekig, és mivel rendes nevet nem tudok rájuk, hát a legtöbbre magam fogom kitalálni a megnevezést.

Akkor kezdjük.

Idézőjeles párbeszéd

Valami, amit az angolszász irodalomból vettek át páran különböző okokból.

A legártatlanabb ok az, hogy az illető sokkal többet olvas angolul angol íróktól (könyvet és fiction-t is), mint magyarul, ezért automatikusan arra áll rá a keze. Ezt súlyosíthatja még az is, ha az olvasás mellett írt is már angolul történetet az illető. Személyes ismerőseim között is találkoztam már ilyennel, és saját elmondása szerint nem volt olyan megerőltető átszokni a magyar formai követelményekre. Tehát nem lehetetlen a küldetés.

A másik ok, amit el tudok képzelni a háttérben az a menőzés. Higgyük el, attól nem lesz menőbb az író, hogy a magyar nyelvű történetét idézőjeles párbeszéd-formátumban írja le, csak idegesítőbb.

Fogadjuk el a tényt, hogy a magyar ember szeme a gondolatjeles párbeszédekhez van szokva, ezt tudja azonnal értelmezni. A magyar, és többségében az európai embereknél az idézőjel gondolatot feltételez, nem párbeszédet. Egy amerikai is ugyanilyen zavart lenne, ha gondolatjeles párbeszéddel találkozna – csak vakarná a fejét, hogy „akkor hogy is van ez?”.

Tartsuk tiszteletben a formai szabályokat.

„Túl sok enter”

Azt hiszem, ebben is az angol formaiság a bűnös. (Csak hiszem, nem tudom.) Náluk gyakori, hogy minden bekezdés, minden párbeszéd után van egy-egy üresen hagyott sor.

Ennek az enyhített változata, amikor csak a párbeszéd-blokk, és a leíró-blokk közé ütnek egy üres sort.

Gondolom, mondanom sem kell: a magyar szabályok szerint ez helytelen. Mindkettő.

Arról nem is beszélve, hogy elég idegesítő, amikor folyamatosan görgetnem kell lefelé, mert olyan kevés szöveg fér el egy oldalon emiatt a finoman fogalmazva „szellős” megoldás miatt. Azt nem tudom, hogy az amerikai könyveket is így adják-e ki, mivel egy sincs a polcomon, és könyves boltban sem találkoztam még velük, de csak sajnálni tudom az erdőket, ha arrafelé a könyvkiadatás is így zajlik. Nem valami spórolós megoldás (bár Amerikától ez nem lenne újdonság).

Az üres sorok használata magyar szabályok szerint nagyon egyszerű: ha időbeli és/vagy helybéli ugrás miatt jelenetváltás történik, olyankor alkalmazzuk az üres sort – esetleg több üres sort valamilyen elválasztó-jellel díszítve. Máskor nem. Magyarországon a jelenetek közepén nem árválkodnak üres sorok, csak a végén.

Tessék megjegyezni.

„Képes magyarázat”

Ez észrevételeim szerint az elmúlt körülbelül fél-egy év mellékterméke, ami – már megbocsássanak az érintettek – többnyire az igénytelenebb írásokat jellemzi.

Tisztázzuk, hogy itt nem arra gondolok, amikor egy blogon a szerző egy képet beilleszt, amin valamelyik szereplője van, vagy csak a kép passzol a hangulathoz. Nem. Arról beszélek, amikor egyetlen bejegyzés három-négy-öt képpel van teletűzdelve, és a képek legtöbbje mondhatni vizualizáló, vagy ami rosszabb, magyarázó funkciót tölt be.

Azt vettem észre, hogy ennek nagy divatja van, és nem igazán értem, hogy miért. A két saját szememmel láttam, hogy az egyik történetben valaki leírt a szövegben egy nagy fekete furgont, amivel a szereplők elmentek valahová, majd beillesztett egy képet egy nagy fekete furgonról. Nem igazán értettem a dolgot.

Még meg is érteném ezt a jelenséget, ha a képek illusztratív funkciót töltenének be, mint a mesekönyvek illusztrációi. Nem értenék egyet vele, de látnám az értelmét, hogy miért van ott. Ha dekoratívak lennének ezek a képek, nem lenne zavaró, hogy például három oldalnyi szöveget dekorál a szerzője két-három szép képpel.

De nem ez történik…

A legtöbb kép, amivel a szövegeket megtördelik csúnyák. Vagy ha nem is csúnyák, akkor semmilyenek, ugyanúgy, ahogy a fehér háttéren a fekete furgon is. Dekoratív szerepe aligha van valamelyiknek – vagy ha mégis, akkor csupán azért, mert a keresőben sikerült szépet is találni.

És ez még mindig csak a kisebb bajom vele.

Szinte látszott azon a jeleneten, hogy az írója nem is azzal volt elfoglalva, hogy a jelenet jól sikerüljön, hanem azzal, hogy milyen márkájú legyen az autó. Szinte éreztem rajta azt a tizenöt perc kutakodást a google-n, ahogy kiválasztotta a megfelelő autótípust ahhoz a jelentéktelen jelenethez ahelyett, hogy inkább igényesen megfogalmazta volna azt a pár összekötő sort.

Ugyanilyennel találkoztam már öltözékekkel kapcsolatban is, látszott, hogy az író több energiát fektetett abba, hogy egy jó képet keressen egy ideális öltözék-összeállításról (amit gyakran ilyenkor írásban is jellemez), ahelyett, hogy inkább a ruhát viselő karakter jellemével foglalkozott volna tíz perccel többet.

A legrosszabb, hogy ez a könyvekben is megjelenik. Némelyik író nagyon márkabolond, ami – kövezzetek meg, ha akartok – szerintem irtózatos hülyeség. Én például nagyon nem vagyok márkafüggő, számomra nem a márkája határozza meg valaminek – például egy ruhának – az értékét, de tudom, hogy ez a gondolkodásmód egyre inkább kihalófélben van. De próbáljunk meg túllépni a Gucci táskán, a Cosmopolitan koktélon és a Fiat furgonon, mert ha márkaneveket akarok olvasni, akkor egy magazint veszek elő, nem egy fiction-t – és megjegyezném, hogy ezzel a gondolattal már kicsit sem vagyok egyedül.

Az ilyen írásmód akkor sem életképes, ha Lakatos Levente azt vallja, hogy a márkával jellemezni lehet a szereplőket. Nem. A márkabolond írásmóddal csak saját magadat jellemezheted.

Másik változata ugyanennek a jelenségnek a videók beillesztése a szövegbe. Ezek általában az énekesekről, színészekről szóló fanfiction-öknél jelenik meg, amikor valamelyik fellépésüket említi meg az író a történetében, és kiegészítésképp beszúrja a videót is.

Hogy miért rossz ez?

Azért, mert feleslegesen megtöri az olvasásélményt. Még ha sikerül is kifognunk egy jobb történetet az ilyesmik közül, akkor is idegesítő, hogy húsz soronként valami megzavar az olvasásban.

Ismerjük be magunknak: akármilyen cikket olvasunk, aminek a közepén egy videó szerepel, azt vagy olvasás előtt, vagy olvasás után nézzük meg – de szinte soha nem közben. Ez van az egyszerű cikkeknél is, akkor miért lenne máshogy egy fiction fejezeténél?

Ennek értelmében teljesen felesleges betenni őket a szöveg közepére. Én azt tanácsolom, hogy ha már nem tudsz megválni a videótól (mert szereted őket, vagy mert a történet szempontjából is ténylegesen fontos szerepet tölt be), akkor vagy a szöveg elé, vagy még inkább utána tedd be. Hogy beágyazod, vagy belinkeled, az már legyen a Te dolgod, a lényeg, hogy ne rontsd el vele a szöveget. :)

Ruhapornó:

Ez valamennyire az előző témához kapcsolódik, de a ruhapornót nem a képekkel szokták megjeleníteni, hanem a szavakkal. Arra a jelenségre gondolok, amikor az író jobban el van foglalva azzal, hogy Katika miben megy bulizni, minthogy mi történik abban a buliban.

Senkit nem érdekel, Katikán milyen ruha van. A lényeg, hogy van rajta, ugyanis a részleteket az olvasó gyakran olyan gyorsan elfelejti, ahogy elolvasta, tehát állati felesleges azon törnöd a fejed, hogy mit is adj a szereplődre.

Az olvasó emlékezése szempontjából mindegy, hogy azt írom-e, hogy „Katikán egy fekete koktélruha, sötétlila magas sarkú cipő és néhány ékszer volt”, vagy azt, hogy: (gyorsan olvasd, ahogy általában szoktál)

„Katika a fekete, combközépig érő koktélruhájában ment, aminek a mell alatti részén egy ezüst színű csík díszelgett. Hozzá ezüstös láncot vett fel, és erős feketével füstösre sminkelte a szemeit, a haját pedig kiegyenesítette és bal oldalt feltűzte erre az estére. A sötétszürke retiküljét csillag alakban szegecsek díszítették, nagyon jól passzolt a szereléséhez. Majd végül felhúzta a sötétlila magas sarkú cipőjét, ami a lakk miatt helyenként kéknek tűnt, s a strasszokkal díszített masni az orrán is vidáman verte vissza a lámpa fényeit.”

Most hunyd be a szemed, és próbáld meg Katika öltözékét minél pontosabban visszamondani magadnak anélkül, hogy puskáznál.

…

Na ugye. És akkor márkákat még nem is írtam bele…

Baromira nem számít, hogy Katika miben megy bulizni, mert az olvasó már nem is fog emlékezni rá, mire ő odaér a buliba. Pedig csinosan öltöztettem fel, nem adtam rá egymást elvből elutasító színkompozíciókat. 

Bízzunk annyira az olvasóink ép elméjében, hogy el tudnak képzelni maguktól is egy ruhát egy emberi lényen.

Összesítés: hagyjuk a ruhákat, és csak annyit írjunk le róluk, ami nagyon egyszerűen jellemzi őket. Ez általában a színűk és a ruha stílusa/fazonja szokott lenni. Sötétkék pulcsi, fehér nadrág, halványrózsaszín melltartó, piros alsónadrág, barna ballonkabát, fehér mennyasszonyi ruha, ezüst nyaklánc, arany fülbevaló, stb.

Ha a történet szempontjából fontos, hogyan nézett ki valamelyik, például egy ékszer, akkor természetesen írjuk le, hogy mondjuk az a gyűrű milyen nagy volt, volt-e benne kő, vagy inkább pecsétgyűrű, és ha az, akkor mit ábrázolt. (De ilyenkor már ne tegyünk mellé képet, ezt már átrágtuk az előbb.) Az egyszerű ruhákat viszont hagyjuk meg a maga hétköznapiasságában beleolvadni a szövegbe. Nem ruhákról akarunk olvasni, hanem jellemfejlődésről – inkább abba fektessük az energiánkat. :)

A „párnák”

Verjetek agyon, de számomra a párnák nem az ajkakat jelentik.

Nem.

A párna az a puha tárgy az ágyamban, amit alvás közben a fejem alá teszek. És nem szoktam csókolgatni. Még véletlenül sem.

Érzem én a szinonimákra való hajlamot ebben az érthetetlenül populáris szóban, de az „ajak” és a „párna” nem szinonimák. Ez körülbelül olyan, mint amikor az egyik ismerősöm „vér” helyett „vörös színfesték”-et írt, nagyjából ennek is annyi köze van a kiindulási ponthoz.

Az ajkak puhák, és a párna is puha. Na de vizualizáljuk már egy kicsit: neked se tetszene, ha a valódi vagy a képzeletbeli párod szája helyén hirtelen jól megtömött lúdtoll-párnák lennének… De a párod sem örülne, ha „párna” címszó alatt belefeküdnél a szájába…

Vagy valami ilyesmire kell gondolni? o_O

Fogadjuk el: ez hülyeség, és nem szinonima. Magam sem értem, hogyan terjedt el ez a marhaság, de nagyon sok embernél látom, és mindannyiszor felmegy a vérnyomásom, hogy az emberek ennyire nem gondolnak bele abba, hogy miket írnak. „XY így írta a múlt héten, akkor én is így írom, hogy ne ismételgessem magam annyit…” Könyörgöm, akkor inkább ismételgesd magad, de ekkora hülyeséget ne írj!

Különben ha ténylegesen változatosságra törekedsz, akkor nagyon sokat tud segíteni, ha újra gondolod a mondatot, és máshogy írod meg. Lehet, hogy nincs is szükséged arra, hogy ezt az ajak szót, vagy annak rokon értelmű szavait használd, mert tök könnyen ki tudod kerülni, ha egy kicsit átfogalmazod. Próbáld meg máshogy is, és ha látod, hogy valaki hülyeséget ír, ne kövesd benne Te is.

Segítségként egy online szinonima-szótár, ami nekem is nagyon sokat segített már: http://www.keresohalo.hu/

Chat-fiction

Ennek azért jár egy kiadós „wtf?”…

Először nem is tudtam, hogyan nevezzem meg ezt az ötletet, amivel némely emberek próbálnak történetet írni. Bár ez inkább az amcsikra jellemző (még), de itthon is találkoztam már ilyesmivel. De inkább megemlítem, mielőtt itthon is olyan populáris lesz, mint az ajakpárna.

A fiction szerkezete a következő: az író úgy írja a történetet, mintha az egész az interneten zajlana, és msn, skype, twitter, facebook, vagy akármilyen internetes felületen keresztül kommunikálnának egymással a szereplők.

Na, ezt ne csinálja senki! Könyörgöm, ne írjatok így, főleg a kezdők ne, mert nagyon nagyot lehet hasalni vele! Ez akkor sem műfaj, ha a lelkes írója ezt elkezdi bizonygatni. Műfaj az, amiben komplett, kerek művet lehet alkotni.

A hozzászólóim hatására kicsit kiegészíteném a leírtakat:

Részleges felhasználás mellett lehetséges módszer, de ténylegesen csak akkor, ha nem úgy néz ki az egész, mintha egy skype-beszélgetést kimásoltunk és beillesztettünk volna. Ha mégis alkalmaznátok ezt, akkor a mértékkel nagyon vigyázzatok, és tényleg csakis akkor használjátok, ha a történet kiköveteli magának, egyébként vagy minimalizáljátok, vagy valahogy kerüljétek el.

Video-előzetesek

Újabb amerikai trend, hogy a készülődő ficton-ünkhöz gyártsunk egy teasert. Meg ne sértődjön senki, de imádom, amikor a magyar nyelvű fiction-höz angol nyelven készül az előzetes… persze a fiction valószínűleg soha nem lesz angol nyelvre lefordítva, mert ha le lenne, nem mosolyogtatna meg ennyire.

Erről nem is kívánok többet beszélni. Ez a dolog nem ártalmas, de nem is értelmes. Ennek kapcsán talán többen próbálkoztak meg a videó szerkesztő programok használatával, de ennyi. Több fontos gondolatom nincs erről.

Beteges szex jelenetek

Na, de ez…

Na, hát ez…!

Azt a rohadt életbe, én el nem tudom mondani, mit érzek, amikor tizenhárom éves gyerekek gerjednek a pornószintű szöveges szexre…

Én még ha nem is sokat, de a grafikusképzőben azért tanultam egy kis marketinget: a szexszel mindent el lehet adni. Ezt mindenki elismeri. A reklámszakma is sokszor erre épít, amikor bikini-modellek gerjednek a hamburgerre, autóra, parfümre, akármire – természetesen bikiniben. Ugyanez érvényes a félmeztelen férfi modellekre is. Lehet, hogy valakik ezt nem szeretik, de rájuk is hatással van.

Na most ugyanez a helyzet a pornóval. A (többnyire felnőtt) emberek letöltik, megnézik, élvezkednek, pont. Aztán lehet, hogy a nagyinak nem tetszik, de rá is hatással van, az tuti.

Ezt ment nagyon sokáig.

Aztán megjelentek a pornóregények a Szürke ötven árnyalatával meg a többivel az élen. Ezeknek is voltak előzményei, de az elmúlt pár évben lett divat (igen, divat) pornó szinte emelni (alacsonyítani) az irodalmat. A legnagyobb probléma, hogy ebben a legnagyobb partnerek a tizenhárom és tizenhét év közötti lányok – akik vagy tudnak valamit a szexről, vagy nem, de az biztos, hogy nagyon szeretnek írni róla, és általában hülyeségeket.

Én nem a tinilányok szexuális érdeklődést akarom kifogásolni, mert az teljesen természetes – hanem sokkal inkább az érdeklődésük módját. Sokan azt sem tudják, hogyan működnek a dolgok, de már írnak róluk! Én tizenhárom évesen biológiailag mindent tudtam a szexről, amit általánosságban tudni kell róla, de eszem ágában nem volt kipróbálni vagy írni róla… Tisztán emlékszem, hogy én tizenhárom évesen Harry Pottert olvastam, nem azt, hogy mások hogyan gyűrik a lepedőt…

Azért hogy ne tűnjek még véletlenül se álszentnek: én is írok időnként ágyjeleneteket, de aki olvasta már valamelyiket az enyémek közül, az tudja, hogy az enyémeket nem lehet pornónak nevezni. Le van írva, meg van említve, de gusztusos módon, amitől az embernek talán a kedve is megjön a dologhoz. De nekem attól a beteges, elemi, megerőszakolós pornótól nem jön meg a kedvem. Nem tudom, mi zajlik le annak a fejében, akinek igen…

Na, de mielőtt bárki személyes támadásnak venné (úgyis annak fogja, aki akarja), inkább ténylegesen az ilyen írásokról beszélnék.

Azt vettem észre, hogy a durva szex kelendőbb, mint a „normál” szex. Homoszexuális tartalomból is van bőven, és azokkal sem mindig finomkodnak a szerzőik, ráadásul úgy viselkednek, mintha mondhatni barátságosan versengenének azon, hogy ki tud durvább, hosszabb jelenetet írni minél extrémebb helyszínen. Jelenleg ott tartunk, hogy ha kora reggel egy szaunában két józan idegen szexelni kezd, akkor az teljesen normális, és az író megvédi az álláspontját ahelyett, hogy belegondolna, hogy ő vajon megtenne-e hasonlót ugyanebben a helyzetben.

Inkább nem vagyok rá kíváncsi.

Ami még jobb: ennek a műfajnak neve is van, méghozzá az, hogy smut. Szerintem viccesen cuki név egy ilyen többnyire undorító műfajnak – amit amúgy lehetne normálisan is írni, de minek, ha az nem menő?

Én komolyan nem értem az egészet… nem értem a gondolkodásmódot, ami ez mögött van – már ha van egyáltalán.

Nos, tudom, hogy ez a cikk miatt meg fognak utálni egy páran, talán heves véleményt is kapok, vagy leiratkozik az illető. Azt is tudom, hogy már a címéből adódóan ez lesz az egyik legtöbbet olvasott bejegyzésem ezen a blogon. És tudom, hogy nem voltam kedves, nem is akartam az lenni, most az egyszer nem.

Amikről feljebb írtam komoly problémák, ha tetszik, ha nem. A szabályokat nem én találtam ki, a szellemi romlás és az Amerika-majmolás pedig nem az én agyszüleményem, hanem kézzel fogható valóság. Döntsük el, hogy ebben részt veszünk-e, vagy hátat fordítunk neki.

Ajánlott linkek:

És végül Ruszó Vivi blogjáról ajánlanék egy linket, aki nagyon tömören, egyetlen bejegyzésben foglalta össze a mai íróközösség legtipikusabb hibáit és furcsa szokásait. Ne lepődjetek meg, lesznek hasonlóságok az ő véleménye és az enyém között, de így legalább a kételkedők is láthatják, hogy nem csak én látom ilyen kritikusan a dolgokat, hanem ő is, és rajtunk kívül még nagyon sokan, akik mindössze csak a fáradtságot nem vették, hogy összeírják a gondolataikat a témában. : )

LINK 1 >> / LINK 2 >>

Figyelmeztetés: a blog Távol-Kelet-orientált. Csak a félreértések elkerülése miatt szólok.

A tippet köszönöm Ézeminek és Encinek, a linket pedig Vivinek!