2015. november 11., szerda

A kritka

Az alábbi cikk a jelenlegi blog elődjéből, az Író Projectből származik. Átalakítások helyenként előfordulhatnak.


 „Kritikát kérek!”, „Írj kritikát, ha elolvastad!”, és társaik.
Ó mondd, hányszor találkoztunk már ezzel a fiction-erdőben kóborolva az interneten?
Mindenkinek kritika kell, ami önmagában nem egy rossz dolog, viszont nem árt tisztában lenni a kritika fogalmával. Ha tudod, mit jelent, és még mindig akarod, akkor az azt jelenti, hogy bátor vagy a visszajelzéseket illetően, és nem csak az önfényezésre vágysz, hanem tűröd a pofonokat is.
Véleményt kérni nem nagy szám, persze abban is benne van a rizikó, hogy az olvasódnak nem fog tetszeni, de ő nem fog Neked megoldásokat kínálni arra, hogy hogyan javíts a hibáidon, sőt, lehet, hogy a hibáidat sem emeli ki. Egy vélemény sosem teljes körű, a vélemény az olvasó saját benyomásainak a megfogalmazása, átadása a szerző felé.
A kritika másabb, több ennél. A kritika részletekbe feledkezik, kifejti, körbejárja, talán még megoldást is kínál rá, és – amit nem szabad elfelejteni – dicsér. Nagyon fontos, hogy a dicséretet soha ne felejtsük ki a kritikából, különben az egész egy nagy pocskondiának fog érződni, és elveszik benne az építő szándék.
Nyilván léteznek olyan írások, amik egyszerűen annyira rosszak, hogy fizikai fájdalmat okoz bármilyen pozitívumot keresni benne… nos, én nem szeretem szítani a feszültséget, de az olyan írásoknak ki is jár a pocskondia… Véletlenül annyira rosszat nem lehet írni, abban már ott van a szándékosság is, az olyan írónak pedig kijár néhány verbális pofon. Szóval csak hajrá. ;)

A kritika fogalma:
kritika (főnév)
Értékelő vélemény, illetve ennek elmondása egy személy van alkotás rossz vagy jó tulajdonságairól személyes megítélés alapján; bírálat.

Most tegyük fel, hogy mindenkinek, aki ezt a blogot olvassa, van egy átlagos története. Nem jó, nem rossz, vannak hibái, de sok jó dolog is van benne – majd ezt a történetet a világ szeme elé tesszük a csodálatos interneten.
Mire számítsunk?
Nyilván mindenki szeretne pár hozzászólást a bejegyzései alá, de ne ringassuk abba a tévhitbe magunkat, hogy csak a szivárványos oldalát fogjuk látni a dolgoknak. Igen, lesznek olyanok is, akiknek nem fog tetszeni, mert hát átlagos színvonalú a történetünk, vannak benne szép számmal hibák, lesz bőven olyan, aki beleköt, azt pedig nekünk valahogyan le kell reagálni. Mert válasz nélkül hagyni egy hozzászólást nagy bunkóság, akkor is, ha az egy negatív vélemény – ezt véssük az eszünkbe.
Ilyenkor mi a teendő?
Nos, első körben veszünk két nagy levegőt, ha nagyon felidegesítettük magunkat, akkor körül sétáljuk a házat párszor, és tíz perc múlva újra ránézünk. Fontos, hogy bepöccent állapotban ne válaszolj senkinek, aki egyáltalán vette a fáradtságot, hogy elolvassa az írásod és még a véleményét is megosztotta. Nyugodj le először, és gondold át legalább háromszor, hogy mit válaszolj neki, majd szépen fogalmazd meg a mondandódat. Ne káromkodj, és végképp ne küldd el a jó édes anyjába az illetőt, legyél érettebb nála – de fogd vissza magad, mert ez könnyen átcsaphat arrogáns viselkedésbe, az pedig szintén nem vet Rád jó fényt, ha lekezelően bánsz az olvasóiddal, csak mert nem tetszik nekik.
Köszönd meg, hogy írt, ha kérdése van, reagálj rá, de tapasztalatból mondom, az ilyenekkel nem éri meg vitába keveredni, mert valószínű, hogy az illető háta mögött ott áll az egész baráti köre és együtt röhögnek a válaszaidon csupán mert unatkoznak. Ne mondj többet a szükségesnél, azzal jársz a legjobban.

„Ne a hangod emeld fel, hanem fejleszd a vitakészséged…”

Másik fontos kérdéskör, hogy miért írnak az emberek kritikát? Nyilván van valami oka vagy célja. Az emberek alapvetően szeretik megosztani egymás között a gondolataikat, ugyanaz a mechanika vezérli, ami miatt ajánlunk egy könyvet egy ismerősünknek.
De ez most nem egy ajánlás, hanem egy kőkemény véleményformálás szakmai szemmel.
Mi az elsődleges cél?
Az, hogy rálátást adjunk/kapjunk arra, hogy milyen is az adott mű, amire érkezik. Ez nem csak az írott művekre igaz, hanem minden másra: filmekre, zenére, képekre, szobrokra, egyéb alkotásokra, akár emberekre is, stb.
Mi következik ebből?
Én speciel nem értek a szobrokhoz, csak annyit, hogy ha ránézek, akkor meg tudom mondani, hogy szerintem szép-e vagy sem. Ebben az esetben nem kritizálom azt a szobrot, csak esetleg kijelentem, hogy „nem értem, mit akar közölni”, vagy, hogy „nekem ez nem tetszik”. Nos, ez az az alkalom, amikor véleményt, nem pedig kritikát mondunk, és ez a jobbik eset, mert mi van akkor, ha egy hozzá értő, vagy még rosszabb, ha maga a készítő ott áll a hátam mögött, és durván visszaszól a kritikánkra: „Csinálj jobbat, ha tudsz!”. Teljesen igaza van: Véleménye mindenkinek lehet és van, de kritizálni csak annak szabad, aki ért hozzá! Ezt jegyezzük meg, máskor is fontos lehet.

Akkor most írjunk kritikát:
Miért jó ez az alkotónak?
Ha mi írunk másnak, akkor javítani tudunk az alkotó hibáin, ha vannak (éspedig vannak, még a legjobbaknak is). Ebből következik, hogy ha ő megfogadja a tanácsainkat, akkor olyan történetet olvashatunk, ami nekünk is jobban tetszik, mert az író magasabb minőséget képes produkálni. Ha viszont szerintünk hibátlan a történet, amit olvasunk, akkor is illessük pár dicsérő szóval, hiszen megérdemli, ha már olyan jót ír, hogy kifogástalannak véljük.
Úgyhogy ajánlom mindenkinek – ígérjék meg ezt: „Mindenkinek írok véleményt, akinek beleolvasok a történetébe!” Ha ezt az „esküt” letesszük, elérhetjük, hogy magasabb színvonalú legyen a mai „írótársadalom”.
Viszont ami nagyon fontos: ne mondjuk meg a másiknak, hogy mit csináljon! Tanácsot adni szabad, kész terveket a kezébe adni nem. Ne találjuk ki helyette a történetet, majd azt ő tudja, hogy mit akar. Ha pedig nem tudja… nos… ilyenkor általában ez meg is látszik a sztorin. És mire van szüksége egy ilyen sztorinak? Hát kritikára! Bravó, jó a következtetés! ;)

• Aztán folytathatjuk egy másik kérdéssel: Miért jó ez nekem?
Azt már megbeszéltük, hogy ha olvasóként funkcionálok, akkor miért jó, de azt még nem, hogy ha író vagyok, akkor miért.
Ez az a kérdés, amire mindenki tudja a választ, ha már kapott ilyet: vannak dolgok, amiket az író maga nem áthat. Mivel annyira közel áll a történethez, ezért nem képes távolról figyelni az összképet, sokkal könnyebben elveszik a részletekben, mint az olvasó. Emiatt gyakran fatális – főleg logikai – hibáktól mentheti meg az olvasó a szerzőt egy-egy jó kritikával.

Lépjünk tovább:
Hogyan írjunk kritikát?
Sokféleképpen megtehetjük, de semmiféleképpen se anonimként – még akkor se, ha negatív a közölnivalónk. A névtelenség ellenszenvet kelt abban, akinek címezzük. Mondjuk a negatív vélemény is, de az már más kalapba tartozik. Lényeges, hogy figyeljünk oda a stílusunkra, nehogy megbántsuk az írót.

Most pedig többé-kevésbé valós szituációkba keverlek Titeket. Tegyük fel, hogy ezek a vélemények illetve kritikák a mi kis átlagos történetünkre érkeztek. Az egyszerűség kedvéért én most eldöntöm, hogy ez egy humoros-romantikus sztori.
Egy korábbi cikk mintájára tíz különböző kategóriába szedem a véleménytípusokat a legalpáribbaktól a legdicsérőbbekig.
Kezdjünk egy kis kiképzéssel – jöjjenek először a negatív megnyilvánulások és aztán térjünk át a pozitívabbakhoz. Miközben olvassátok őket, akár végig is gondolhatjátok, hogyan reagálnátok egy-egy ezekhez hasonló hozzászólásra.


1. Akinek nem tetszik
„Szia! Bocsi, hogy ezt mondom, de szerintem az írás jóval magasabb szinten kezdődik. Nekem nem tetszik az egész. XY”
Drága XY, köszönjük, hogy megtiszteltél azzal, hogy ránk fordítottál az életedből tíz percet, és még el is mondtad a véleményed…! Nem volt épp kedves, de tudott köszönni.

2. Aki unatkozik
„Szeva! Elolvastam, amit írtál, de nekem nem tetszett. Már ne is haragudj, de én a helyedben ezt nem hoztam volna nyilvánosságra, inkább államtitoknak nyilvánítottam volna. Na, csá! XY”
Hát igen, ő az, akinek unalmasan telnek a délutánjai, és már annyiszor írt véleményt különböző emberekhez, hogy már-már meg tanult burkoltan sértegetni. Hadd gratuláljunk, XY, örvendünk, hogy mi voltunk a következő áldozatod!

3. A bunkó paraszt
„Hát ez egy lapátra való kutyasz.art sem ér!”
Köszönjük, kedves Anonim, hogy ilyen őszinte voltál, de azért ennyire nem kellett volna. Ráadásul köszönni sem tud, káromkodik, és még a nevét is lusta odaírni ennek a nyúlfarknyi „szövegnek” a végére.

4. A fenékarc
„Hi! Nemtom honnan szedted, hogy neked írnod kéne de aki ezt tanásolta neked az naon átba.szott!!!!!! Ilyen béna történetet még sosem láttam!!! Jbban tennéd, ha most azonnal abbahagynád és leszednéd az egészet, mert BORZALMAS! H lehet ilyen nyomorékokról történetet írni, minj felfordul a gyomrom!!! A főszerplő meg egy ribanc, biztos te is ojan lehecc!!! xD Egyébként is milyen név az, hogy Alis meg Joe???Mennyé má, tök sz.arvagy és béna az íráshoz, mert amúgy is úgy írsz, mint egy ovis!!! Na csá! XY”
Ez szép… Helyesírási hibák és vulgáris kifejezések egymás hegyén-hátán, ráadásul egy utolsó szajhának titulálja az írót. Baja van mindennel, ami a történet része, nem tudja a szereplők nevét leírni, abban is hibát lát, amiben alapvetően nincs semmi olyan, amit az író bűneként fel lehetne róni. Triplán használja a mondatvégi írásjeleket, ezzel is hangsúlyozva a az egyéniségéért járó „fenékarc” megnevezést.
Na, ő pont az a kategória, akinek csak köszönjük meg a fáradozását, majd vegyük tudomásul, hogy élnek még nagyon hülye egyedek a Földön. Nem kell tovább foglalkozni vele, hadd legyen kretén, ha neki úgy jó. Egyszer majdcsak felnő.
Viszont ha ijesztően sok ilyet kapunk olyan emberektől, akik között nincs kapcsolat, akkor azért gondolkodjunk el azon, hogy alkalmasak vagyunk-e az írói pályára. Az is lehet, hogy csak változtatnunk kéne valamin.

5. A szűkszavú sokatmondó
„Wáááááááá! Hát ez ku.rvajó!!!!!!! FOLYTAAAAASSSDDDDDD!!!!!!”
Azt hiszi jó fej, ha egy ismeretlennek káromkodik – ha a címzettet ismeri és mindig ír véleményt, akkor kevésbé gáz, de azért én szívesen meghallgatnám, hogyan ejti ki a hosszú D-t. Viszont amit becsülni kell benne az az, hogy legalább írt, lelkes, és kíváncsi a többire is. Amit viszont nem becsülünk az az, hogy luxus köszönni és az előbb is említett anonimitás. Persze például egy fórumon ezt is elnézhetjük a kis drágának. Köszönjük, legalább lelkesít!

6. A hétköznapi
„Csumi! Tetszik a történeted, örülnék, ha folytatnád, mert engem érdekel. XY”
Becsülendő, hogy írt nekünk, Kedves XY, többet is elfogadtunk volna fél sornál, de azért még köszönjük!
Van is, meg nincs is… semmit nem mondott, csak azt, hogy tetszik, és hogy olvasná tovább is. Ez már egy alap löket, ha van kinek írnunk, nemde?

7. A vélemény
„Halii! Minden részed olvastam, szerintem jól írsz, de párszor nem értem, hogy mi történik. Lehet, hogy el kéne olvasnom még egyszer a 13. részt, és úgy világosabb lenne, csak siettem. Amúgy nagyon bírom a főszereplőt, Alisa-t, meg Joe-t is, mert jó arc. Alisa jó barátnőm lehetne. Remélem, folytatod! XY”
 XY kicsit burkolta az információkat, de azért látszik, hogy nem épp a leghozzáértőbb emberrel állunk szemben. A lényeg az, hogy tetszik neki, bírja a szereplőinket, de ott van a célzás is, hogy fogalmazhatnánk kicsit érthetőbben is. A nagyon sértődékenyeknek lehet, hogy ez bántó, de ez legalább hajlik az oly sokat emlegetett kritika felé. Neki is köszönjük!

8. A kritikaszerűség
„Helló! Imádom a történeted, de azért lenne rajta mit javítani. Bizonyára nem régen írhatsz, éppen ezért sok sikert kívánok a fejlődésben! XY”
XY rálépett az őszinteség rögös útjára, köszönjük neki, hogy írt. Azt persze nem árulta el, hogy mik a hibáink, ránk bízta, hogy találjuk ki – ezt már kevésbé köszönjük. Ha már őszinte, akkor legyen még őszintébb, és írja meg, hogy szerinte min kéne csiszolni. „A kisujját nyújtja, és kell a fél karja.” – Rendben, de a fél őszinteséggel nem megyünk sokra, csak a buksinkat törhetjük rajta. Elsiklani viszont nem érdemes fölötte, mert nem sértegetett, hanem dicsért és feltételezett. Az pedig nem bűn.
Egy szó, mint száz: ilyet ne nagyon írjunk, akkor inkább maradjunk az egyszerű véleménynél.

9. A lelkes dicséret
„Sziaaa! A te történeted annyira, de annyira jóóóóó! *.* Úgy imádom, már alig várom, hogy kiderüljön mi lett Alisával!!! Egyszerűen bolondulok érte, a rajongód vagyok! Hogy tucc ilyen jól írni? És Joe olyan kis édes, annyira imádom és úgy irigylem Alisát, amiért ilyen pasija lesz! Ugye az lesz? Mondd, hogy igen! Már alig bírom kivárni, hogy összejöjjenek! Siess a következő résszel, mert nagyon izgulok!!! XY”
 Milyen kis édes! =D Legfőképpen a rajongó szó az, ami miatt az író sokszor el fogja olvasni, miután megkapta. Ha azt szeretnénk elérni, hogy az író nagyobb lendülettel folytassa a történetét, akkor egy ilyennel kell meglepnünk, mert ez egy igazi önbizalombomba. Dicsérő szavak egy rakáson, első olvasásra fel sem lehet fogni rendesen, de azt tudjuk, hogy aki írta, annak nagyon tetszik az alkotásunk. Minden szavából sugárzik a lelkesedés, szinte istennek érezzük magunkat, mire a végére érünk.
Ami nem jó: egyetlen hibát sem közöl, ez valahogy eszébe sem jut – ami nem feltétlenül baj, de lehet olyan történettel találkozni, amelyikre már érkezett már ilyesfajta vélemény, és közben lett volna pár szembeszökő hiba, amit érdemes kiemelni. Habár ez lehet, hogy abból adódik, hogy őt nem zavarja pár elgépelés; erre bizonyíték a „Sziaaaaa” és a „jóóóó”.
XY-nak ismételten köszönjük, hogy írt.

10. A nagybetűs KRITIKA
„Szia! Nem rég találtam rá a történetedre, és szerintem érdekes. Sok benne a fordulat, de alkalmanként kicsit túlzásba viszed, és hamar váltasz a cselekvések között. Lehet, hogy ezzel a drámai fordulatokat szeretnéd érzékeltetni, de véleményem szerint jobban tennéd, ha kicsit lassítanál, mert néhol követhetetlenek a változások. A főszereplőd viszont nagyon kedves, mondjuk néha túl naiv, bár a többi szereplőd kissé jellemtelen. Lehet, hogy túlságosan az elején járunk még a történetnek, és azért gondolhatom így. Remélem, későbbre kiforrnak a jellemek is.
Ezen kívül a leírásaid néhol pontatlan képet adnak, és az is előfordult már, hogy meghazudtolták magukat. Én például nem láttam még tölgyből készült fenyőajtót, míg nálad egy részen belül ugyanaz az ajtó kétféle fából készült. Az ilyenekre vigyázz, hogy többször ne kövesd el, mert az ezeken elcsúszhat a jelenet komolysága és átválthat valami olyanba, amit nem igazán szeretnének írni az írók. Gondolom, te sem akarsz a nevetség tárgya lenni pár buta kis hibáért.
És lenne itt még valami: tanácsolnám, hogy mielőtt felteszed, nézd át, mert minden részedben akad pár elgépelés, és nagyon kizökkent az olvasásból.
Amit viszont nagyon szeretek, azok a párbeszédek, a humor és maga az alaptörténet. Rémesen kíváncsi vagyok már, hogy ebből a hatalmas zűrzavarból mit hozol ki a végére. Engem biztosan érdekelni fog.
Megpróbálok máskor is írni, ha az időm engedi. XY”
 Na, ez lenne az, ami igazán építő jellegű, tartalmas. Egyik kezével üt, míg a másikkal simogat, de egy igazi kritika ilyen. Persze sokkal jobb, ha csak simogat, de ha szükség van rá, akkor ki kell emelni a hibákat, és tanácsot is ad hozzá, hogy mivel lehet javítani rajta. A megfogalmazása nem komolytalan, de nem is túl komoly, és ritkán használt idegen szavaktól mentes – ez legfőképpen akkor fontos, ha látjuk az írásokon, hogy az író nem nagyon használja őket. Mégiscsak annak kell alkalmazkodni, aki olvassa a másikat. ;) Persze, ha nem találunk semmit, amit hibának veszünk, akkor elmondhatjuk neki mindazt, amit jónak találunk, hadd lássa, mennyi jó oldala van a történetének.
Aztán ha a végét nézzük, akkor ott van benne, hogy érdekli a folytatás is, és még egy ígéret is, miszerint írni fog máskor is.
Ez igen XY, így kell kritikát írni!


És még akad itt pár dolog, amit érdemes megfogadni annak érdekében, hogy szimpatikusak legyünk az író szemében:
· Ne sértegessük az írót, kivéve akkor, ha a harmadik vagy a negyedik pontba sorolnánk magunkat.
· Bánj úgy vele, ahogyan te szeretnéd, hogy bánjanak veled!
· Figyelmesen olvasd el azt, amire írsz! Találkoztam már, olyannal, hogy az aktuális véleményező szerint meghalt a főszereplő, miközben ez a történet végén egyáltalán nem derült ki egyértelműen (mindezt egy verseny keretei között az egyik zsűri állította, és azért húzta le az adott – egyébként jó – művet, mert ő nem szereti, ha meghalnak a szereplők… Elég gáz.). Nem veszik jó néven az írók, ha az olvasóik elsiklanak a teljesen egyértelműnek tartott információk fölött. Tehát nem árt odafigyelni.
· Ne mondd azt, hogy „ez nagyon béna”! Tanuljunk a képzeletbeli szobros esetről. Ha viszont jogosan állítod ezt, akkor is próbáld meg a legkevésbé sértően és burkoltan a „művésznek” feltálalni.
· Ne befolyásold magad! Ha olyan helyre írsz, ahol láthatod más véleményét, akkor csak utólag olvasd el őket.

Ha pedig mi kapunk véleményt (néha előfordul), akkor mindenképpen tegyük meg a következőket:
· Köszönjük meg, hogy írt, és közben legyél kedves! A fenékarcoknak és a bunkó parasztoknak nem kötelező válaszolni, de ha valahol látok ilyet, bennem mindig feléled a késztetés, hogy diplomatikusan elküldjem a búsba.
· Ne követeld a kritikát, mert egy akaratos embernek még kevésbé fognak írni. Inkább bűvöld el őket azzal a maximummal, amit ki tudsz préselni magadból!
· Itt is igaz, hogy bánj úgy a másikkal, ahogy te szeretnéd, hogy kezeljenek téged. Ha kapsz egy tízes kategóriájú kritikát, akkor ne ugorj a másik torkának, mert pár dolgot máshogy lát, mint te. Gondold át azokat, amiket leírt Neked, mert lehet, hogy pont ő tudja a megoldást az összes írásbeli problémádra. Ne légy gyerekes.
· Vizsgáld meg a rád érkezett vádakat és csak akkor ellenkezz, ha szerinted alaptalan. Ha ez nem így van, akkor azt fogják hinni rólad, hogy rögtön elsírod magad, ha csúnyábban szólnak hozzád. Ha pedig egy idióta ír rád és támadsz… nos, ilyenkor azt bizonyítod, hogy egyugyanazon a szinten vagytok.
· Ha hibáztál ismerd be! Így sokkal bölcsebbnek fognak titulálni. Ha tényleg volt egy hibád, akkor jobb azt mondani, hogy „Igen, tényleg, köszönöm az észrevételt”, minthogy „Most te mié’ szólsz bele? Nem rád tartozik”. Ha felteszed a netre, onnantól kezdve mindenkire tartozik.
· Ha viszont nincs igaza, segítségedre vannak az érvek. Kulturáltan mondd el neki, hogy ezért és azért nem helyes az állítása.
· Érdemleges válasz kéretik! Ha kapsz egy tizenöt soros véleményt, akkor ne csak annyit írj vissza, hogy „köszi”! Biztosan több gondolat is eszedbe jutott, mialatt olvastad, és ha a véleményező már rád fordította az idejét, akkor legalább öt sorban próbálj meg válaszolni. És ugyanez igaz a másik végletre is: egy fél soros mondattöredékre ne válaszolj egy oldalban. Kinevetteted magad.

2015. május 2., szombat

Érdekes vers a magyar nyelvről

Ha van pár percetek, mindenképp nézzétek meg. Egy elég komikusra vett vers a magyar nyelv furcsaságairól és főként nehézségeiről. Szerintem mindenképp megéri azt a pár percet! ^-^


2015. április 27., hétfő

Magánkiadatás

A szerződéskötésről szóló cikkem valószínűleg sokatokat letört, de azt azért el kell mondanom, hogy létezik egy könnyebb, és ha ügyes az ember, akkor jövedelmezőbb módja is a publikált íróvá válásnak.
Ez az út a magánkiadókon keresztül történik.
Nem mondom, hogy ez jobb, sőt… inkább azt mondom, hogy ez a kevésbé rögös, de kevésbé dicsőséges út is egyben.
Miért mondom ezt?
Magánkiadó által megjelentetni egy regényt, novelláskötetet, vagy akármilyen írást nem nagy csoda, nem igényel nagy szakértelmet. Ezzel nem azt mondom, hogy a magánkiadók csak „szart” adnak ki, de mi tagadás, került már ki onnan elég sok trágya minőségű könyv is. (De nem védem a rendes kiadókat sem, ők is tudnak ám furcsaságokat kiadni!)

De vegyük sorba.
Miért jó (és rossz is) egy magánkiadóval dolgozni?
1. Állati sok fejfájást és időt megspórolsz magadnak ezáltal, a magánkiadó ugyanis mindent elvállal – feltéve, hogy megfizeted.
Ugye pénz beszél, kutya ugat, és itt is ez érvényesül. A munkadíjakat ki kell fizetni, a nyomdai költséget ki kell fizetni, minden egyebet, amit igényelsz… nos… ki kell fizetni. Sajnos kell hozzá egy alaptőke, mert hitelre semmit nem csinálnak, de három-négyszázezer forintból olyan könyvet kapsz a kezedbe, amilyet csak akarsz. Ha nincsenek hatalmas igényeid, valamivel kevesebbért is.
2. Mindent Te szabsz meg. Olyan borító, papírméret, betűtípus, iniciálé, sorelválasztó, illusztráció, kutyafüle kerül bele, rá, mellé, közé amilyet csak meg tudsz álmodni (és fizetni). Grafikus vagyok, és sok más grafikust is ismerek: mindnek van ízlése, de ha sok pénzt adnak neki, megcsinálja olyanra is, amivel nem ért egyet, és inkább nem adja hozzá a nevét. Tehát, ha Te csillámpónis sorelválasztót szeretnél… megkaphatod azt is. A grafikus legfeljebb hülyének néz, de ha meglengetsz előtte egy nagyobbacska összeget, rögtön az a kérdés bukik elő belőle, hogy milyen részletekre gondoltál a pónit illetően?
Tehát: bármit. Igaz, ez már nem a háromszázezres árkategória, de ha megvan a kellő anyagi háttered hozzá, nem kérdezősködnek sokat. Azt nem garantálják, hogy az eredmény profi lesz, de… garantáltan olyan lesz, amilyet Te akarsz.
Persze normálisan is hozzá lehet állni a dologhoz, és inkább megfogadni a szakemberek tanácsát. Nincs kizárva a profi eredmény itt sem, de ésszel kell hozzáállni, és mindenről ki kell kérdezni a szakember véleményét és elrágódni rajta.
(És azt is fontos tudni, hogy nem csak egy magánkiadó van az országban, bőséggel lehet válogatni közöttük. Amelyik nem tetszik, annak ne fizess egy fillért se, hanem keress másikat.)
3. Elsőkönyves íróként, akármilyen megalázónak is tartjuk ezt a fajta debütálást, lehet, hogy megéri ezt az utat választani.
Ugyanis egy magánkiadóban készült könyv is ugyanolyan hivatalos lesz amikor elkészül, mint az, amelyiket a hagyományos kiadók adnak ki. Ez is ugyanúgy rendelkezni fog ISBN-számmal (a könyv nemzetközi azonosító számával), mint bármelyik másik kiadott könyv, album, DVD, stb. Tehát ha ez megjelenik, Te magad is ugyanúgy publikált íróvá válsz, mint az, aki mondjuk tíz-húsz év küzdelem után bevágódott az egyik kiadónál.
De egy jó tanács: ha ezt megléped, nagyon érdemes olyan művel megtenned, ami igazán megéri! Ne vigyetek akármilyen fiction-t a magánkiadóba, és adassátok ki százezrekért csak mert öt olvasótok azt mondta, hogy „úúúúú, ebből könyv is lehetne!”, mert lehet, hogy végül az az öt ember sem fogja megvenni. (Főleg, hogy a kiadatási költséget a darabszámok között osztják el – szóval ha Te kiadsz egy könyvet húsz példányszámban, könnyen lehet, hogy tízezer alatt nem fog megállni az ára. Annyiért pedig senki nem vesz fanfiction-t.)
4. Ténylegesen fel kell mérni rá az érdeklődést. Szakkönyveknél, tankönyveknél könnyebb dolga van a szerzőknek, mert azok a kiadványok jobban fogynak, mint a regények, úgyhogy ne őket vegyük alapul.
Sajnos az sem megoldás, hogy „Tízen szeretnék megvenni, akkor kiadatok mondjuk húsz példányt – maradjunk ennél a számnál , hogy legyen nekem is, meg későbbre is maradjon.” Ez egy nagyon buta hozzáállás. Ezzel a nyomtatási költségeken spórolsz ugyan, mert nem ugyanannyi papírt, festéket meg órabért kell kifizetned, de minden más ugyanannyi marad. A grafikus ugyanúgy csinál hozzá borítót (hacsak éppen nincs neked valami házilag készült borító, de gyakran azt is át kell dolgozni), a kiadványszerkesztő ugyanúgy dolgozik, és mindenki más ugyanannyit foglalkozik vele, mintha ötezer példány készülne belőle. Őket ki kell fizetned.
Azzal, hogy alacsonyan tartod az elvárásaidat és a példányszámot csak azt éred el, hogy száznyolcvanezer helyett mondjuk csak százhúszat kell kiperkálnod. Mindezt húsz példányért.~ Hatezer forintos ár mellett egy fillért sem keresel rajta, mert ez csak a kiadatás költségeit fedezi, és akkor még nem merült fel az esetleges postaköltség ára.
Hacsak nem vagy nagyon gazdag, ne csináld ezt.

Miért vállalnak el a magánkiadók mindent?
Egyszerű: nekik mindenhogyan pénz van belőle. Nekik nem a vásárló tetszését kell elnyerni, hanem a szerzőét, de az ő szemszögükből nézve a szerző egyenlő a vásárlóval, mivel mindent ő fizet. Őket nem érdekli, hogy utána a szerző el tudja-e adni a könyvét, nekik akkor is pénz van belőle, ha a szerző később megágyaz az ötszáz megmaradt példányon.
Bizony. A könyveket először a szerzőnek „adják el”, pontosabban a szerző már a magánkiadó költségeivel együtt kifizeti az összes könyv árát mindenestül, és onnantól kedve azt kezd velük, amit akar.

Tegyük fel, hogy ilyen módon Te kiadsz egy könyvet, és mondjuk a megrendelésed szerint ötszáz példány készül el belőle. Odaadják neked, elkerül az a rengeteg könyv a lakásodba (vagy egy olyan helyre, ahol tudod őket anélkül tárolni, hogy megrágnák az egerek), és Neked el kell őket adnod.
Igen, Neked.
Azt, hogy ezt hogyan viszed végbe, az rajtad múlik. Az egyszerűség kedvéért, most csak a regényekről beszéljünk:
- Ismerősöknek kínálgatod, ingyenes helyeken hirdeted, hogy ne kerüljön pénzbe, aztán reméled, hogy apránként majd elfogy az az ötszáz darab.
- Hirdetgeted interneten, próbálsz rábeszélni pár közeli könyvesboltot, hogy valahogy oldjátok már meg, hogy adják ott a könyved. Ez már jobb, de még így is csak egy kis régióban jutnak hozzá az emberek. Ráadásul csak a saját vállalkozású könyvesboltokban érdemes próbálkozni, mert az áruházláncként működő könyvesboltok (Alexandra, Libri, Bookline, és a többi) nem foglalkoznak ilyesmivel, mert nem is engedik nekik. Tehát ők automatikusan kiesnek, saját vállalkozású könyvesboltok pedig már csak mutatóban vannak még itt-ott.
-   Internet. Csinálsz neki egy oldalt, amin megadod a könyv megrendelési elérhetőségeit, meg mindenféle kedvcsinálót hozzá, és az interneten ott hirdetsz, ahol csak nem szégyelled.
- Terjesztés. Ez már drága, de biztosabb lehetsz benne, hogy valaha megszabadulsz attól az ötszáz példánytól, és nem kell elajándékoznod őket, hanem talán visszajön az ára. Beszélsz egy terjesztő céggel, kitudod, hogy milyen könyvesboltokkal van partnerkapcsolatuk (itt már kapcsolatba tudsz lépni az áruházláncokkal), és rájuk bízod a szajrét, hogy minél több helyre juttassák el. Ezzel már országszerte is ott lehet a könyved a könyvesboltokban.
- Webshop-ok. Ennek a pontos procedúráját nem tudom, de valahogyan biztosan be lehet juttatni egy könyvet a kínálatuk közé. Gondolom, ez sem ingyenes, az ilyenekért általában százalékos részesedést szoktak kérni. De hozzá kell tennem, gyenge, ronda írásokkal ők sem foglalkoznak.
A könyved megjelenik a webshopokban. Reklámozva nem lesz, mert a magánkiadó nemigen csinál reklámanyagot hozzá (hacsak nem fizetsz érte még valakinek), de Te magad reklámozhatod, ahogy az erődből kitelik.
Talán ez a legjobb, mert így a legkisebb faluból is meg tudja rendelni valaki, akit éppen ez érdekel, és nem kell a nagyobb városokban hajkurásznia annak az ötszáz példánynak az egyikét.

Nem olyan könnyű ez sem. Sőt… ennél nagyon könnyű a kezdet, de a befejezés már nagyon húzós lehet, míg a normál kiadásnál a kezdet a piszkosul nehéz, majd a kiadó egyre több terhet vesz le a szerző válláról.

Sok helyen olvastam már, hogy a magánkiadatással lehet sok-sok pénzt keresni még itthon is, de ebben azért nem értek teljesen egyet. Mert ha egybevetjük a költségeket és a nyereséget, nem biztos, hogy olyan sokkal gazdagabbak lettünk.
Ez mondjuk az üzleti érzékünkön is múlik, meg azon, hogy mennyit merünk kérni a könyvért: ha éppen csak annyit, amennyibe egy könyv kiadása került, akkor rámegy a gatyánk is.
Ha viszont sikerül viszonylag alacsonyan tartani a kiadatási és reklámozási költségeket, és ráteszünk ezer-ezerötszáz forint hasznot… na, akkor már lehet keresni rajta, de még így is emberi áron kell tartani a könyv árát. Egy magánkiadóban világra jött, mondjuk háromszáz oldalas regényért mondjuk kétezer-kétezer ötszázat tudsz úgy elkérni, hogy legyen is, aki megveszi. Ez azt jeleni, hogy példányonként ezer forint körül kell tartanod az előállítási költségeket.

Szóval… a végső konklúzióm az az, hogy… Tőled függ, hogy Neked megéri-e ezt az utat választanod. Gondolkozz el rajta és olvass utána alaposan, az a biztos, mert nem írtam le mindent. Amit itt látsz az a saját gyűjtésű információim, tapasztalataim(!), és véleményem szerint készült. Ezt vegyétek figyelembe.


2015. április 24., péntek

Pont-gondolatjel szabály

Miről is szól ez a cikk tulajdonképpen?
A nevéből is adódik, hogy nem egy olyan dolog, amit az iskolában nyelvtan órán tanítanak – pedig kéne. Egy elég általános problémáról van szó, amiről a nagyjábóli becslésem szerint a netes írók legalább hetven százaléka életében nem hallott… és a maradék harmincból sem mindenki használja épp azért, mert a többinél sem látja, vagy szimplán makacsságból.
(Azért azt szögezzük le, hogy a helyesírás nem úgy működik, hogy „márpedig nekem ez így helyes”. A helyesírás nem olyan, mint a stílus, hogy mindenkinek más, és ez így van jól – a helyesírásnak ahhoz, hogy száz százalékosan lehessen értelmezni a szöveget – tehát bakik nélkül – következetesnek kell lennie, tehát csak akkor működik jól, ha mindenki helyesen használja, és nem az önmegvalósítást látja benne. Zárójeles megjegyzés vége.)

Miért nem tanítják ezt a szabályt az iskolában?
Én magam sem tudom, előttem is egy hatalmas kérdőjel ez a dolog. Illene tanítani, mert legalább annyira fontos írásjel-szabály, mint a „hogy előtt mindig vessző”.

Akkor honnan tudom én egyáltalán, hogy van ilyen szabály?
Jogos a kérdés azok részéről, akikben ez felmerült, de a válasz is egyszerű: aki olvasott már életében papír alapú könyvet, és egy icipicit is odafigyelt a szövegben található írásjelekre (én például oda szoktam), és nem csak fut a szeme a szöveg fölött, az észreveszi, és ha kicsit gondolkodik is rajta, akkor meglátja benne a logikát. Ez az egyik út, a másik pedig, hogy valaki más rávilágít például a saját írásában, és úgy érti meg benne a logikát – mert logika az van benne, akkor is, ha valaki nem akarja látni.
Tényleg nem egy bonyolult dologról van szó, de csak hosszan lehet kifejteni – bár aki nem hallott még róla, annak elsőre nagyon kuszának fog tűnni, de igyekszem majd nagyon odafigyelni a magyarázatomra. :)

Röviden-tömören erről lenne szó:
„- Arra gondoltam, hogy beülhetnénk valahová és ihatnánk egy kávét – javasolta XY, s miközben beszélt a szemeiben vidám fény csillant. Tök jó lenne dumálni egyet.

Mit kell ezen észrevenni?
„- Arra gondoltam, hogy beülhetnénk valahová és ihatnánk egy kávét (nincs pont a mondat végén) – javasolta (kis betűvel folytatódik a gondolatjel-után) XY, s miközben beszélt a szemeiben vidám fény csillant. (itt van pont a mondat végén, mivel itt záródik le a mondat.) Tök jó lenne dumálni egyet.”

Nem egy nagy ördöngösség, de azért leírom pontosan megfogalmazva, miről is van szó, hogy tutira érthető legyen:
Ha párbeszédírásnál kijelentő mondatot írsz, majd utána gondolatjellel hozzákapcsolsz egy magyarázó mondatot (lásd: fenti példa), akkor a mondott szöveg után a mondatvégi pontot egyszerűen elhagyjuk. Mivel a kimondott szöveg és a hozzá kapcsolt gondolat egy mondatnak minősül, ezért kell kihagyni onnan ezt az írásjelet, majd a gondolatjel után is kisbetűvel folytatjuk a szöveget.
Ez kérdőjelre és felkiáltójelre nem érvényes, mivel a kérdő- és felkiáltó-mondatokat csak akkor tudjuk érzékeltetni, ha ott van az írásjel, de a szöveget utána is kisbetűvel írjuk a gondolatjel után.

De ez csak az egyik fele, ennek a szabálynak ugyanis „két éle van”, azaz lehet másképpen is használni. Ezt a fenti példával meg tudom mutatni.
„- Arra gondoltam, hogy beülhetnénk valahová és ihatnánk egy kávét. (pont) – Miközben beszélt XY szemeiben vidám fény csillant. (nagy betűvel folytatódik a gondolatjel-után) Tök jó lenne dumálni egyet.

És hogy ne legyen olyan egyszerű, ezt teljesen fordítva is lehet alkalmazni, amit szintén a fenti példán szeretnék bemutatni:
„- Arra gondoltam, hogy beülhetnénk valahová és ihatnánk egy kávét (nincs pont)javasolta (kis betűvel folytatódik a gondolatjel-után) XY, s miközben beszélt a szemeiben vidám fény csillant (még mindig nincs pont) , (vessző, és kisbetűvel folytatjuk) tök jó lenne dumálni egyet.
Ez így ebben a formában egyetlen mondatnak minősül, tehát közben nem rakunk sehová pontot, mert nyilván egyik mondat közepén sincsen mondatvégi írásjel.


A minden szabályt összesítő konklúzió pedig így szól:
Pontot csak akkor teszünk a beszéd szövege után, ha a gondolatjelet követően másik mondatot kezdünk.

Remélem, érezni/látni a kis különbséget. :)
Ha elsőre kicsit bonyolult, olvassátok el két-három alkalommal, és meg fogjátok érteni. Nem nehéz dolog ez egyébként, csak elmagyarázni tart egy kicsit sokáig, de dióhéjban mindössze ennyiről szól:
nincs pont – kisbetű
van pont – NAGYBETŰ
(a kérdő- és felkiáltójel után pedig szintén csak akkor van nagy betű, ha új mondatként akarunk hozzákötni valamit a párbeszéd szövegéhez, egyébként kisbetűvel folytatjuk.)
Így már nem is nehéz. :D


Remélem, a magyarázatom érthető volt, és hogy minél több emberhez ez fog jutni.

2015. január 7., szerda

Motiváció

Bármit is írj, bármennyire is kicsinek érzed magad a feladathoz, sikerülhet! De előbb bele kell kezdeni, lehet, hogy nem is olyan nehéz. :)


Sok sikert mindenkinek!

2015. január 4., vasárnap

Címadás

„Megalkotni egy írásművet nem könnyű.
Remekművet alkotni nagyon nem könnyű.
Halhatatlant alkotni nagyon-nagyon nem könnyű.
Jó címet adni pedig csak a zsenik tudnak.”

A történetünknek ideális címet adni nem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek tűnik. Persze van, hogy a cím egyszerűen magától értetődik és annyira leírja az egész történetet, hogy meg sem fordul a fejedben másikat választani, mert tudod, hogy az a tökéletes.
Ez egy jó dolog, de nem minden esetben ilyen egyszerű elnevezni a gyereket. Sőt, ez a ritkább változat. Általában gondolkodni kell rajta, vagy éppen dönteni több lehetőség közül, vagy végső esetben kiizzadni egyet. Én most a legutóbbihoz fogok segítséget nyújtani, ahhoz az esethez, amikor nagyon nehezen jön a szánkra a cím, mert ezt a módszert a jóval egyszerűbb esetekben is tudjátok alkalmazni.

Mit tegyünk, ha sehogy nem jut eszünkbe A tökéletes cím?
Szerintem a legjobb és legproduktívabb módszer, amibe megéri belefogni, az úgy néz ki, hogy fogsz egy papírfecnit és egy íróeszközt (én a ceruzát javaslom, de ízlések és pofonok, kinek melyikkel könnyebb tervezgetni), és elkezdünk mindenfélét felírni a lapra.
Természetesen ezek nem össze-vissza szavak, hanem mindnek valahogyan kötődnie kell a történethez. Hogy ez a történet már meglévő részéhez kötődik, vagy ahhoz, ami még csak a fejedben él, az mindegy. Azokat a gondolatokat, szavakat írd össze, amik a fejedben valahogyan kapcsolódnak a sztorihoz – ha csak egy kis részletéhez, az sem baj, írj le mindent szépen egymás mellé vagy alá.
1. Először ne a címmel foglalkozz, hanem ténylegesen a történettel. Írd fel címszavakban, hogy miről szól, miről szeretnéd, ha szólna, mik a főbb történések, motívumok, ha vannak, és hogy összességében mi köré épül a történet.
Ha esetleg valami más adta neked az ötletet, például egy dalszöveg, vagy egy film, akkor arról is írj pár szót, a dalszöveg részletét le is írhatod magadnak. Ha külföldi a szöveg, fordítsd le magyarra, játszadozz a szavakkal, ha ezt megengedi a szöveg. Ha egy kép adta az ötletet, akkor a címadásnál mindenképp tartsd szem előtt azt a képet.
2. Ha segít a gondolkodásban, kapcsolj zenét. Nekem például segít, ha olyat zenét kapcsolok, ami vagy a történet várható hangulatához passzol, vagy pedig lassú, merengős zene, ami segít irányítani a gondolataimat.
3. Gondolkozz el a szereplőiden. A jellemükön, a szerepükön a történetben, a kalandjaikon, vagy a múltjukon. Ha velük kapcsolatban eszedbe jut valami, azt is írd le.
4. Mikor már jó pár címszó van a papírodon, olvasgasd át őket. Gondolkozz el, melyik illik stílusában a történetedhez
5. Kezdd el variálni a szavakat. Kezdj el újakat kitalálni hozzájuk, és láss hozzá ténylegesen cím-ötleteket faragni a már meglévő anyagodból. Ha eddig nehezen ment a címadás, valószínűleg ez a része is nehezebben fog menni, és jó sok hülye ötlet eszedbe fog jutni, de kivétel nélkül mindet írd le, mert lehet, hogy pont valamelyik hülye ötletből születik meg a jó cím.
+1. Lehet, hogy nem fog elsőre sikerülni. Ne keseredj el. A papírodat, vagy a dokumentumodat tedd el biztos helyre, hogy később is megtaláld, és időnként térj vissza hozzá és rágódj rajta egy kicsit. Ha időközben eszedbe jutnak jó / jónak tűnő ötletek, írd fel azokat is, ha nincs nálad a papírod, akkor mondjuk a telefonodba.
A lényeg, hogy ne hagyd elveszni az ötleteket, és ne aggódj, ha lassan megy. Az én legutóbbi történetem – ami jelenleg még publikálatlan – körülbelül három hónapot várt a címére ugyanennek a módszernek az alkalmazása mellett. Soha életemben nem kellett még ilyet sokat ülnöm egy címadáson, mindig sikerült maximum két hét alatt, de végül meglett, amit akartam. Kitartás, biztosan meglesz Neked is. :)

Nagyon figyelj oda, és nagyon sokáig ízlelgesd a szádban a címet, mielőtt áldásodat adod rá.
Hogy miért ennyire fontos ez?
Azért, mert az olvasó legelső benyomása egy történettel kapcsolatban a címmel történik meg. Könyvesboltban a cím a második benyomás, mert megelőzi a borító. De bárhonnan is nézzük, a cím a történet neve lesz, és egyben a névjegykártyája is. A cím a történet első önálló bemutatkozásává fog válni, ami alapján az olvasók eldöntik, hogy érdekli-e őket ez az olvasmány, vagy sem – ami alapján kiválasztják a lehetséges olvasmányok listájából, hogy melyikbe kezdjenek bele.
Éppen emiatt olyan nevet kell adni a gyereknek, amivel „eladja saját magát”. Ami titkolózik, de egyben be is mutatkozik, ami sejtet, de nem túl sokat ahhoz, hogy ne keltse fel az érdeklődést. A cím az a hang, amin a történet először megszólal, és a Te felelősséged, hogy ez egy szexisen búgó flörtölős hang lesz, vagy egy idegesítő tízéves gyerek hiszijének a hangja.
Ti is észrevettétek már, hogy a szöveg stílusa befolyásolja, hogy milyen hanggal olvassátok fel a fejetekben, igaz? Ennyire sokat számít a stílus. Ez egy komoly buktatója lehet az írásnak, mert emiatt kell nagyon figyelni, hogy mit és hogyan írjátok le. Egy buktató, amiből hatalmas előnyöket is lehet kovácsolni – például a címadással többek között. Ha olyan címet választasz, ami szinte képes a tévés narrátorok hangján megszólalni anélkül is, hogy valaki felolvasná, akkor az egy erős, súlyos cím, amit meg fog jegyezni az olvasó. Ha ez megtörténik, a cím eladta a történetet. Van egy újabb olvasód. Gratulálok!


Fontos szempontok a címadásnál:
(Az alábbi szempontokat arra a helyzetre fogom kiélezni, amikor ismeretlen embereknek írsz, nem a barátaidnak, akik évek óta ismernek, és úgy is elolvasnak tőled mindent, akkor is, ha rossz a címe. Most mindenki idegen olvasóknak írja a történetét.)

Habár az előbb a mondanivalós, hangsúlyos címadásra bátorítottalak Titeket, azért ezt most szeretném valamennyire visszavonni. Mostanában egy súlyos jelenség, hogy ezt az erős, hangzatos címadást marketingeszköznek tekintik, és mindennek, amiből pénzt akarnak csinálni, annak ilyen címet adnak – minőségtől és mondanivalótól függetlenül. És ugye a mai világban miből nem szeretnének pénzt csinálni…
Nem tartom követendő példának, mivel lassan már mindennek hangzatos nevet adnak (ez ugye főleg a médiára igaz, nem az egyszerű fiction-írókra az interneten), ami azzal az eredménnyel jár, hogy az emberek füle kezd süket lenni a fejükben megszólaló, dörmögő narrátor-hangra a cím felolvasása közben.
Emiatt, még ha tudom is, hogy ez nem a fiction-írókat érinti a legmélyebben, szeretnélek figyelmeztetni Titeket, hogy ez a módszer csak akkor termel olvasókat, ha a mű is méltó a címre. Ha csak a cím hangzatos, de a történet nem a várt színvonalat hozza (ezt nem lekicsinylő értelemben mondom, hanem a műfajbeli különbségek értelmében), akkor az olvasó úgy is le fogja tenni az írásodat, mert csalódást fogsz kelteni benne. Ez a médiában is így megy: hiába a hangzatos cím, hogy ha a termék (mondjuk egy film) nem felel meg az elvárásnak, nagyon durva kritikákat kap. Ne akard ezt Magadnak.
És ehhez kapcsolódik a következő pont is:

Nagyon vigyázz, hogy a címed és a történeted stílusa összecsengjen. Nagyon visszás hatást válthat ki az olvasóból, ha a cím alapján nem olyat olvasnivalót lát, amire számított, és még köszönőviszonyban sincs vele.
Példa: Egy vicces, komolytalan írásnak ne add azt a címet, hogy „A kataklizma”, vagy valami más, súlyos, mély értelmű címet. Egy vicces-romantikus írásnak ne add azt, hogy „Élet-halálig szerelem”. De ugyanez igaz visszafelé is: egy komoly, elgondolkodtató, filozofikus írás címét ne szúrd el valami suta szóviccel.

Nem mondanám, hogy ez általános probléma lenne, de jobb megemlíteni: ne adj hosszú címeket. Ez alatt nem a három, négy, maximum öt szavas címeket értem, hanem a félmondatokat, a mondat-szerű címeket. Vannak, akik nem szeretik a rövid (egyszavas) címeket, de még mindig sokkal hatásosabb lehet egy egyszavas cím, mint például egy nyolcszavas.
A cím „csak” egy név, ne a címben akard elmesélni a történetet. Nem is tankönyvet vagy szakdolgozatot írsz, hogy hosszú névre legyen szükséged, hanem most a szépirodalommal foglalkozunk, ott pedig nem érvényesülnek a hosszú címek.

Mint az előbb is írtam, ne titkolózz túl sokat. Ha nem mond semmit a cím, akkor az tényleg egy semmitmondó cím lesz. Sajnálom, ennek ez a mechanikája. Valamit adnod kell az olvasónak, amibe belekapaszkodhat, mert akkor már van mi iránt érdeklődést mutatnia. Ha nem kap Tőled és a címedtől semmit, akkor hogyan várhatod el, hogy beleszeressen a semmibe? A címednek tartogatnia kell információt és rejtélyt is egyszerre ahhoz, hogy az olvasó kapjon is valamit, de a kíváncsiságát is fenntartsd.

Az előbbihez tartozik az az eset is, amikor a cím mindent elmond – ne csináld. Ha nincs rejtély, nincs izgalom, nincs értelme olvasni. Ne adj olyan címet a történetednek, ami lespoilerezi a történet végét.
Kivétel: hacsak nem éppen az a célod, hogy egy nyilvánvaló végkifejlethez elvezesd a történeted, akkor az egy járható út, ha előre lelövöd, mi lesz a vége. De figyelem! Ezzel nem az „én és a kedvenc színészem/énekesem összejövünk egymással” - love story alapra célzok. Ha ilyen történetet akarsz írni (itt a nyilvánvaló-véges történetre gondolok), ahhoz nagyon profinak kell lenned, tehát ez nem a kezdők terepe. Ha „összejövök a kedvencemmel”-történetet akarsz írni (nem bűn az, sok kezdő ezzel indít), ne ezt a címadási módszert válaszd. Nem előnyös.

Ezzel valószínűleg nem fog mindenki egyetérteni, de mivel az én blogomon vagyunk, ezért zavartalanul leírom a leplezetlen véleményem: angol címek. Más nyelvű címek. Talán csak nekem furcsa, amikor egy eredetileg magyar nyelvű történetnek egy másik nyelven adnak címet. Miért? Ha nincs semmilyen indíttatása az írónak, hogy így tegyen, akkor miért teszi. Nem lesz menőbb a cím attól, hogy angolul írod.
Persze vannak érvek, amik mellett én is leteszem a voksom. Ha mondjuk egy fordításról beszélünk, rendben van. Ha az angolul írt címnek a történetben is jelentősége van, oké. Ha például egy dalszövegrészletről nevezed el a történetet, mert az adta az ötletét, és nem akarod lefordítani, vagy nem is tudnád jól lefordítani (előfordulhat, vannak olyan szófordulatok), az is rendben van. De ha csak azért írod idegen nyelven a címet, mert attól menőbb… Nos, az én véleményem szerint nem oké.
Én tüntetés-szerűen ragaszkodom a magyar címadáshoz. Két okom van rá: az egyik, hogy még mindig nem tud mindenki angolul, tehát az olvasóid egy része lehet, hogy a címet sem fogja érteni, a másik pedig önmagában a magyar nyelv. Sokkal összetettebb és variálhatóbb a legtöbb nyelvnél a világon, az angolnál meg mindenképpen. Ha Ti is feltűnően sokat használjátok az angol, vagy más nyelvű címeket, gondolkozzatok el azon, hogy miért. Van-e valami oka, vagy csak azért, mert más is így csinálja? Mert ha csak ennyi az oka, akkor kérlek titeket, ne menjetek birka módjára a nyáj után.


Nos, most, hogy megint valószínűleg sikerült pár embert megsértenem, hoznék pár linket.

A provokatív címadásról értekezik ez a cikk, szerintem egy pillantást megér, főleg az eleje.

A cikk címe nem pontos (újabb „pocsék cím” a láthatáron?), mert a filmcímekről, azon belül is a címfordításról szól. A közismert filmek rosszul, vagy inkább ténylegesen pocsékul fordított címeit szedte csokorba a teljesség igénye nélkül. Úgy gondolom, igaza van az írójának, ráadásul itt egy komolyabb rávilágítást kaphattok a furcsa és rossz szóvicc-használatra, amit jobb kerülni. Komolyan. Attól, hogy a tévében ez megy, még nem kell követni, ne használjatok fura szóvicceket címnek.